Eltelt egy hónap vagyis kicsit több. Életem legnehezebb hónapja, mégis úgy tűnik nem is egy hónap volt. Annyi minden történt ebben az egy hónapban, mint máskor évek alatt.
Olyan távolinak tűnik az út. Mintha már több hónapja lettünk volna kint. Mintha egy álom lett volna ami valóra vált és az agyam azonnal el is raktározta volna egy különösen védett helyre, hogy soha ne halványuljon és ne kopjon el mint a többi emlék. Mert ennek nem kell idővel megszépülnie, nem kell homályba vesznie mert soha nem lesz sem szebb sem elfeledett. Úgy szép és jó ahogy van. Nem is kell vele többet foglalkozni, csak tudat alatt táplálkozni belőle…
Most mégis megszólal egy zene amit kint hallgattam a szállodában esténként amikor írtam aznapi emlékeim és megint eltölt az a kellemes érzés… becsukom a szemem és ott vagyok megint. Ott, ahova talán soha nem jutok el többet de ahol olyan élményeket és értékeket kaptam, mint eddig sehol és ahova gondolkodás nélkül visszamennék bármikor.
Miután hazajöttem, természetesen mindenhol és mindenkinek megvolt a beszámoló. Otthon, irodában, úton-útfélen mutogattam a képeket és meséltem. Tapasztalatokról, levont következtetésekről és érzésekről. Rengeteg pozitív visszajelzést és érdeklődést kaptam aminek nagyon örültem. Aztán szépen lassan elcsendesedett körülöttem minden, ismét visszatértek az ‘átlagos’ hétköznapok és Afrika ugyan olyan távoli volt mint korábban. Vagyis ez így nem teljesen igaz, mert egy darab bennem maradt, ami soha nem törlődik ki, mégis olyan érdekes az élet, hogy szinte a semmibe vész a rohanó napok forgatagában és mégis egy apró hang, egy zene mindent újra előhoz és felelevenít…
Egy hónappal hazaérkezésünk után megvolt a sajtótájékoztató, ahol olyan érzésem volt, mintha útitársaimmal lett volna egy külön kis burok körülöttünk. Nagyon megörültünk egymásnak, hisz egy hónapig nem találkoztunk és egy olyan kapocs köt össze minket amiről mindannyian tudjuk, hogy egy életre szól. Természetesen nem tudtam az útról készült kis filmet könny nélkül hagyni és bár nagyon igyekeztem, hogy nehogy elkenődjön a hosszú percekig készült sminkem, nem sikerült zsepi nélkül megúszni. Amúgy is egy elég szenzitív ember vagyok, hát még ilyenkor… Aztán jöttek a beszélgetések, ahol a kinti élményeimről kellett mesélnem.
Nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy mégis mi lenne az az egy valami amit ki tudok emelni abból a szuper intenzív 5 napból… Aztán ahogy elkezdtem beszélni rájöttem, hogy az embereknek nem az az élmény kell, hogy hány meg hány gyerek jött oda és ölelgetett meg csak azért mert különleges voltam a számukra mert azt az érzést úgysem lehet átadni. Azt sem, hogy mennyire korrupt egy ország és mennyire nagy a társadalmi különbség. Persze, ez mind fontos és cseppet sem elhanyagolandó, azonban ezek nem átadható érzések. Érzéseket nem – vagy csak nehezen – lehet átadni… Tapasztalatokat annál inkább. Azt a két tapasztalatot amit a legfontosabbnak tartok. Annak eredményét amiért küzdünk az irodában nap mint nap sok kollégámmal együtt tudva, hogy van eredménye a munkánknak, valamint azt az elmondhatatlan – és véleményem szerint a mai napig felfoghatatlan – tényt, hogy egy azon napon találkoztam élettel és halállal. Mert igenis az utolsó terepen töltött nap volt az, ahol pár perc eltéréssel láttam pár órás újszülötteket és hallottam meg azt a szívbemarkoló fájdalmas ordítást amit egy gyermek elvesztése váltott ki a szülőkből. Ezt az érzést senkinek nem szabadna éreznie és senkinek nem is kell, ha mi ott vagyunk és segítünk. Nem érdemli meg senki azt, hogy elveszítse a gyermekét csak azért, mert olyan országba született ahol mások a természeti, társadalmi és higiéniás körülmények. Az érzések nem tesznek különbséget és annak az anyukának ugyan úgy fájt elveszíteni gyermekét mint nekem Édesapámat. A különbség csak az, hogy ezeken a gyerekeken mi képesek vagyunk segíteni, és ha így van akkor kutya kötelességünk meg is tenni azt, hisz ezek olyan számunkra apró segítségek amik másoknak szó szerint az életet jelentik nekik.
Hálás vagyok nagyon az útért, hogy mindezt megtapasztalhattam és elmondhattam. A csapatot meg továbbra is imádom és velük elmennék bárhova, bármikor 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: