Életem egyik legkeményebb és legérzelemdúsabb napja volt a mai. Reggelünket a szokásos hivatali látogatással kezdtük, már le sem írom milyen volt, kivéve talán annyit, hogy ahogy beléptünk az épületbe szemben a falon vörös kárpiton a büszkeség fal fogadott majd a szobában ahova mentünk a legkomolyabb csillárok, tárgyaló asztal és pulpitus… de ez most nem is érdekes. Ami utána jött az viszont elmondhatatlan.
Megérkeztünk a kórházba, ami kívülről egészen rendben volt. Ismét sok anyuka várta, hogy eligazítsák, kezeljék, foglalkozzanak vele, vagy a gyerekkel. Egyik baba szebb volt mint a másik. Komolyan, nem tudom mi van bennük ami ennyire megfog, de egytől egyig szépek. Mert ugyebár nem vagyunk vakok és a mi gyerekeinken kívül is vannak szépek, de vannak kevésbé kedves arcú gyerekek is, itt viszont mindegyik tündéri. Lehet, hogy azért mert sötét a bőrük ezért egzotikusak számomra és a nagy szemeiket még jobban kiemeli a fehér rész… nem tudom. No mindegy.
Aztán ahogy beléptünk és körbevittek minket megfordult velem a világ. Ami ott volt, az leírhatatlan… Minden kórterembe bevittek és minden vizsgálót megmutattak. Mindenhol a felszerelések teljes hiánya, kosz, levegőtlenség és büdös, össze-vissza fetrengtek a nők, az ágyakon nem volt ágynemű, a mellékhelyiségeket inkább nem is említem. A vajúdóban három lány egy-egy ágyon, mindenki a saját ruhájában úgy, ahogy érkezett. Bevittek a szülő szobára, ahol két pad volt és kész. Semmi más. Éppen akkor toltak ki egy nőt aki pont megszült, konkrétan a saját ruhájában úgy ahogy volt és kész. Abban jött és abban távozott. A csecsemő osztályon volt három kisbaba, akik a saját ürülékükben és a még születés utáni ‘koszban’ feküdtek, félig kitakarva. Tüneményesek voltak, csendesek, vékonyak de azt hittem ott esek össze. Miért nem lehet Őket lemosni és betakarni? Legszívesebben felkaptam volna Őket és hazahoztam volna mind a hármat. Könnyes is lett a szemem, így ki kellett mennem a helyiségből, de így sem lett jobb. Pár perce ‘levegőzhettem’ a folyosón, amikor is jöttek, hogy gyorsan menjünk ki, mert pont most halt meg egy gyerek és ilyenkor nem tanácsos bent maradni. Na, mondanom sem kell ez nagyon nem hiányzott a jelenlegi lelki állapotomnak. Persze kimentünk, de az utunk keresztül vezetett a gyerekosztályon… inkább nem is írom le … Végre kiértem, minden erőmmel azon voltam, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás. Nemsokkal később véget ért a látogatásunk és miközben elköszöntünk, ismét jajveszékelést hallottunk: újabb gyermek halt meg. Életemben nem hallottam még ilyen fájdalmas hangot, ráadásul fél órán belül kétszer… Nehezen, de összeszedtük magunkat és az egész csapat szinte megsemmisülve ült be a kocsikba…
De mivel a nap még nem ért véget, indultunk egy családhoz, akiket meg szerettünk volna látogatni. A környék, ahol ma voltunk, a legveszélyesebb volt az eddigiek közül, így konvojban kellett mennünk rendőri kísérettel. Sofőrünknek olyan rámenősnek kellett lennie, hogy a csapat egyben maradjon, hogy kapaszkodtunk rendesen. Bizarr volt nagyon, de ahogy haladtunk egyre beljebb, kezdett világossá válni, miért is kell a kíséret. Itt a legmagasabb a bűnözés a városban… Megérkeztünk a helyre és egy kedves család fogadott két tüneményes gyerekkel, akik a háttérben figyelték visszahúzódva, mi is folyik itt. Kamerák, sok fehér pólós fehér ember és mind az anyukájával akarnak beszélni. Persze vártak minket, elő is készítették nekünk a székeket a beszélgetéshez, de akkor is ezeknek az embereknek ez különleges esemény amit nem értenek és nem is tudnak hova tenni. A környéken mindenki összesereglett, be kellett húzni a kert kaput, amit a rendőrök vigyáztak, mert ránk törtek volna és kezelhetetlen lett volna a tömeg. Én ilyet még soha nem éltem át. Egyszer ki is kellett mennie a rendőröknek rendet tenni, így még félelmetesebb volt, hogy míg mi csendben ott bent vagyunk a családdal, addig a ház körül egyre csak zavarognak a népek. Persze valszeg csak azért volt ez, mert kíváncsiak voltak és nem tudták mi zajlik odabent, miért vannak kizárva, de gondolom oka volt, hisz ha mindenki ott lett volna egyszerre akkor mi nem látszunk ki közülük és az itt nem szerencsés…
Amíg a többiek dolgoztak, odamentem a két kislányhoz és ugyan vonakodva de megengedték, hogy melléjük üljek. Kicsit ültünk ott, kérdeztem, hogy mi a nevük de nem akartam Őket zaklatni mert az általunk hozott labdákat szorongatták és láthatóan elhatárolódtak mindentől ami történt körülöttük. Aztán egy idő után kibontottam az egyik labdát és elkezdtem labdázni vele, majd nekik is dobáltam és ez bejött. Elkezdtünk labdázni, de amint odajött valaki, hogy beszálljon, lefagytak. Végük két újságírólánnyal és a két kislánnyal körbe ültünk és labdáztunk elég sokáig, de mindig nekem dobták a labdát és nézték ‘kit fogadok be a játékba’. Nagyon édesek voltak. Az egyik 9 a másik 4 éves. A kisebbik mindig elkomorodott amikor valaki idegen odajött, de aztán feloldódott és ment a labdázás. Hihetetlen élmény volt, hogy így feloldódtak, bizalmukba fogadtak és el tudott indulni egy pozitív kommunikáció közöttünk. Legszívesebben ölelgettem volna Őket, de a végén azzal is teljesen boldog voltam, hogy adott egy pacsit amikor elköszöntünk 🙂
Visszafele a szállodába mindenki próbálta megemészteni a ma történteket, de már most tudom, hogy ez sok időbe fog telni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: