Eltelt egy hét… Néha gyorsan, néha pedig nagyon lassan. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, itt van a helyem, megérkeztem oda ahova akartam és megtapasztaltam azt, amit szerettem volna. Viszont voltak olyan pillanatok is, amiket nem kívánok senkinek. Néha nagyon nehéz volt embernek maradni, nem mutatni kifelé semmit, hisz a betegnek sem mutatod, mennyire kivagy, mert Ő belőled merít erőt.
Ez alatt az egy hét alatt olyan érzelmi hullámzáson mentem át, amit el sem tudtam volna képzelni. Most olyan érzésem van, mint amikor kiesel egy vetélkedőből és a búcsú filmedben a legjobb pillanatokat mutatják. Mert igenis voltak nagyon felemelő pillanatok, mint amikor úgy érzed Te vagy a világ közepe, pusztán azért mert érdekes, különleges vagy és valami olyat hozol magaddal, ami másnak elérhetetlen. Cacuacoban a gyerekek megfogták a kezem és körülöttem zsongtak, nevettünk, játszottunk és pacsiztunk, köszönéskor pedig agyon ölelgettek és még a nevemet is könnyen megtanulták. Az asszonyok gondolkodás nélkül a kezembe nyomták babáikat, pusztán azért mert látták, hogy rámosolygok és örömet akartak szerezni – ha már ennek a furcsa némbernek ez a hobbija, hogy minden gyereknek köszön, megsimogatja Őket és rájuk mosolyog… –, a helyi doki pedig nagy hangon elragadva a tömegből harsogta, hogy milyen sokféle terményt hasznosítanak és melyik levélnek milyen hatása van az egészségre.
Ugyanakkor a kórházakban féltek tőlünk, mert nem tudták mit akarunk. Amúgy is ódzkodnak az orvosoktól, erre még megjelenik egy csapat fehér bőrű ember kamerákkal, akik lerohanják a kórházat és minden orvos körülöttük forog. Mindezt azonban fegyelmezetten tűrték, viselték, hogy ’használjuk’ őket és bár vonakodva, de mindent megtettek, amit kértünk. Odaengedtek a babáikhoz, gyerekeikhez, megnézhettük hogyan kapnak oltást és volt, aki még az otthonába is meghívott, hogy lássuk hol élnek. Most így utólag belegondolva ez is felemelő érzés, ugyanakkor elgondolkodtató, hogy ezek az emberek mennyire ’megadják magukat a nagyobbnak’, csak azért mert ismeretlenek, és amit nem ismerünk attól félni kell, vagy azért mert bár helyi, de öltöny van rajta, tanult ember tehát vigyázni kell mit mondunk/teszünk. Annyira egyszerű természeti népek, hogy beletörődnek abba ami van, hiszen nincs előttük perspektíva, nincs viszonyítási alapjuk így nem azon pörög az agyuk, hogy mit vegyenek mikor és hova menjenek, hogyan lehetne több mindenük, hanem minden egyes nap a TÚLÉLÉSÉRT küzdenek mindezt úgy, hogy elfogadják azt amit az élet hoz és azzal élnek tovább ami megadatott.
Rengeteget lehetne tanulni Tőlük alázatból, kitartásból és küzdésből. Azt hiszem, már nem akarom megváltani a világot… Mindössze szeretnék megtenni értük – és még sokakért – annyit, amennyit csak tudok.
Egy darabot itt hagyok a szívemből és olyan érzésekkel megyek haza amikért örökké hálás leszek, hogy megtapasztalhattam. Azonban nekem otthon van a családom, akik már nagyon hiányoznak és a barátaim, akik szintén várnak haza és csak hálát adhatok azért, mennyire szerencsés vagyok.
Viszont azt is tudom, hogy mindent meg kell tennem, hogy a saját határaimon belül és saját eszközeimmel, munkámmal segítsek ezeken az embereken és ugyan tisztában vagyok azzal, hogy a világ nem az én életemben és talán még csak nem is a gyerekeim életében fog megváltozni, de a tudat, hogy egy porszemet bedobtam a gépezetbe, ami a változást előidézi, többet ér mindennél
.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: